A környék ahol lakunk

Az előző blogbejegyzés óta történtek pozitív fejlemények lakásügyben. Sok-sok keresgélés után sikerült találnunk egy szép szobát, egy szép házban. :) Nagyon kedves környéken lakunk; az utca két oldala tipikus angol sorházakból áll, általános iskola, park és sportközpont van a közelünkben.

A szoba, ahova beköltöztünk egy családi ház felső szintjén található, 3 másik szobával együtt. Az alsó szinten a házi néni lakik a családjával. A szobánkban minden van, ami kell: két szekrény, ágy, asztal, sőt, saját hűtő. A lakbér minden rezsi költséget tartalmaz, kivéve az áramot, amire egy érdekes rendszert fejlesztettek ki. A szobában van egy számláló berendezés, ahova 1 illetve 2 fontos érméket lehet bedobni. Miután bedobtunk valamennyi pénzt, használhatjuk a konnektorokat, ugyanis csak akkor működnek. A rendszer ezután számolja az áramfogyasztást és a bedobott összegből folyamatosan levonja. Olyan, mint a feltöltőkártyás telefon. Egész ésszerű a rendszer, mert mindenki annyit fizet így, amennyit valóban használ. Ez a helyzet a konyhai elektromos eszközökkel is. Csak egy dologra kell figyelni: hogy a szobai dobozban legyen mindig elég pénz, különben mire hazaérünk, leolvad a hűtő :)

A lakótársaink egy román pár (akik tudnak kicsit magyarul), és egy lengyel pár. Igazából így pár nap elteltével azt hiszem megállapítható, hogy egész jó lakótársak olyan szempontból, hogy mindenki csendben van, sőt, néha észrevétlenek is, mert akad olyan nap, hogy maximum egyszer futunk össze bármelyikükkel is.

A környék tudnivalói után érdeklődve, a lengyel lakótársainktól megtudtuk, hogy van a közelben olyan bolt, ahol árulnak lengyel és magyar élelmiszereket is. Például találtunk ott túró rudit és Piroska szörpöt. Még nem derítettük fel teljesen a boltot; lehet, hogy kincsekre lelünk benne később. Vettünk ott magyar krumplira hasonlító krumplit, de még nem kóstoltuk meg (majd jelentkezünk, ha esetleg működik :) ). Igazából elsősorban tejföl után kutatva mentünk a boltba, mert bár az angoloknak is van „tejfölük”, az nem hasonlít a magyarra. Magyar tejfölt ugyan nem árultak, de úgy sejtjük, hogy sikerült lengyel tejfölt vennünk (azért csak sejtjük, mert ezeken az élelmiszereken nincs feltüntetve angolul, hogy mi micsoda, mindenre azon a nyelven van ráírva a felirat, ahonnan származik).

Lakás keresés Londonban

Anglia fővárosa hírhedt az albérlet kultúrájáról. Az igazi brit landlordok hozzák a formájukat és szinte csakis a bürokrata ügynökségi rendszeren keresztül értékesítik ingatlanjaikat, vagyis nagyon nehéz igényes helyhez jutni újonnan jötteknek. Az ennél olcsóbb és gyorsabban megszerezhető helyeket interneten hirdetik főleg bevándorlók, akik felvásárolt lakásokat adnak ki. Ám de olcsó húsnak itt nagyon híg a leve...

A legjobb szavak az itteni rendszerre a káosz és kiszámíthatatlan. Aki jó lakhelyet szeretne találni jó pénzért annak nagyon kitartóan kell keresnie. Ugyanis olyan kavalkádja található itt szobáknak, áraknak, távolságoknak és környékeknek, amit talán még egy Budapesten edzett ember sem igazán tud elképzelni.

Albérlet árak

Mivel a fizetések Londonban elfogadhatóak tudnak lenni, nem érdemes kiszámolni, hogy forintban mennyire drága lenne a hely bérlése. A havi fizetés-kiadás arány a fontos háztartásonként.

Itt gyakran heti lebontásban olvashatóak a számtalan hirdetésben feltüntetett árak. Egy csekély szoba ára terjedhet 65 fonttól egészen 1,200 font per hétig. Ha kiszámoltuk mennyibe is kerülhet így a szimpatikus lakhely egy hónapra, akkor még érdemes azt megduplázni mivel kauciót is kérnek minden helyen az ingatlan iparban elfogadott szokások szerint. Sokan megengedhetik maguknak a luxusnak tűnő árakat, de az tény, hogy nehéz bizonyos összeg alatt kulturált lakhelyhez jutni.

Az árak kiszámításánál még meg kell említsük a tömegközlekedést is. Minél messzebb van az albérlet a központtól annál többet kell fizetni ahhoz, hogy bejussunk esetleg a bent levő munkahelyünkre. Sajnos a havi bérletek legkisebb értéke sem csekély összeg.

Albérlet helyek

Mint Budapesten, itt is rendkívül nehéz pároknak szállást találni. A hirdetések 80% szinte mind kizárja erre a lehetőséget. Az igazán frusztráló ebben az, hogy rengeteg a franciaágyas nagy szoba, ahova ketten kényelmesen beférhetnénk, ha nem lenne ez a csökönyössége a főbérlőknek.

A másik pikantéria az ú.n. flat share féle albérlet. Ez egy nagyon gyakori szállás lehetőség, és nem más mint egy lakás egy nagy tömbházon belül, aminek a szobái bérelhetőek. A pénztárcánknak megfelelő ár-tartományban sajnos főleg 4-5 szobás + 1 fürdő + 1 WC tömörülő szállásokat lehet találni. Általában nagyon kedvesek a lakótársak, és igazi nemzetközi hangulat található az ilyen helyeken, de élettér nem sok marad. Valószínűleg a reggeli pepecseléshez még rá kell számolni az embernek egy jó félórát a megszokott elkészülési időhöz.

Távolságok

Képzeljük el a következőt: Budapesten felszállunk a Nyugati pályaudvaron egy vonatra, aztán a vonattal kényelmesen eldöcögünk másfél óra alatt egész Esztergomig egy kis kirándulásra, hogy megnézzük a Párkányra eső festői kilátást a bazilikától. Londonban közel ugyan ennyi idő alatt a központból még csak a külvárosba érnénk el (attól függően, mivel utazunk). Tehát itt azt is alaposan végig kell gondolni, hogy mennyire messze választunk lakhelyet a munkahelyünktől, ellenben nagyon sokat utazhatunk naponta a kaotikus csúcsidőben. Alapszabály: érdemes a metró vonalán elhelyezkedni, mert az gyors és nem kerül dugóba. Bár zseniális és híres London busz hálózata, de nagyon le tudja lassítani az embert az említett csúcsidőkben.

Környékek

London egy rendkívül multikulturális hely. Ha van kedve az embernek és ideje is, érdemes felülni egyszer egy nagy távolságot bejáró piros buszra és szemlélni milyen népek által lakott helyek mellett haladunk el. Az egyik megállónál vegyesen afrikai és fehér utasok tódulnak a buszra, a következőnél már ortodox zsidók lehetnek többségben, aztán néhány perccel később már indiaiak nyüzsgő hada vesz körül minket telefonjaikat csipogtatva. Fontos tehát, hogy nyitottak legyünk minden helyzetben, mert ezek a népek nem kisebbségeket alkotnak, hanem kolóniákat, és nem lehet tudni hova veti az albérlet keresőket a sors. Ha valamelyik ilyen környéken találunk helyet, be kell tudnunk illeszkedni közéjük, mivel az utcán, a boltokban és a tömegközlekedésen mindig velük találkozunk.

  

Tanulságaink

Mi már jól informáltak voltunk a fent írtakról mielőtt ideértünk, és azon az állásponton voltunk, hogy rugalmasan állunk mindenhez és nyitottak leszünk kompromisszumokra. Budapesti tapasztalatainkra alapozva pedig úgy véltük gyakorlottak vagyunk a nagyvárosi létben. Mikor megérkeztünk mégis meglepetten realizáltuk a fentebb leírt valóságot. Egy hét után mondhatjuk talán azt, hogy már értjük az itteni viszonylatokat. Mindenképpen kell az embernek egy idő, amíg felfogja, hogy mindez igaz, ami körülveszi őt, és már nem egy útikalauzt olvas a kezében tartva, kényelmesen szürcsölgetve délutáni teáját otthon Magyarországon. Ugyanis eddig az volt a tapasztalatunk szoba keresés során, hogy egy ígéretesnek tűnő helyen mindig akadt valami meglepetés, ami a hely kultúrájából és az ott élő emberekből adódott. Erre nem lehet előre felkészülni.

Mostanra azonban már úgy döntöttünk, hogy mindenképpen olyan szállást akarunk találni magunknak, ami valóban elégedettséggel tölt el majd minket. Tehát nem kötünk kompromisszumot és vállaljuk a kockázatot. Mivel tényleg rendkívül nagy a választék, bárki megteheti ezt a merész lépést, de kitartás kell hozzá és pénz, mivel időbe telik a terv megvalósítása. Ez sok költözéssel és sok bizonytalansággal járhat, de bízunk benne, hogy megéri majd hosszú távon.

Az első napok

Az első napokat Father Johnnál tölthettük Wimbledonban. Tőle tudtuk meg, hogy itt május első hétfője a munkaszüneti nap (náluk ekkor van a Munka ünnepe), így ezt a napot itthon töltöttük az internetet böngészve állás és szállás után. 

Fent, a fa mögött lakunk

A szomszéd

Keddtől már aktívabbak voltunk: 

-         szereztünk SIM kártyát, azt is nagy keresgélések után ugyanis olyan szolgáltatót választottunk, akinek kedvezőek a feltételei, de nincsen boltja. Vagyis vagy online lehet rendelni, vagy kis újságosoknál lehet beszerezni feltöltő kártyát és SIM kártyát. Nos, hát, nekünk a kis újságost nem ment könnyen megtalálni.

-         Egy kis lazítás is belefért, hiszen itt létünk óta kedden sütött először a nap. Így sétáltunk egyet a Kensington Gardens-ben, és ebédeltünk a Round Pound partján millió galamb, hattyú és kacsa társaságában (akik nem voltak szégyenlősek közelről megnézni mit eszünk).

Ismét érdekességek:

-         amit Angliában valószínűleg soha többet nem eszünk… az a krumpli. Főtt krumplit csináltunk egyik ebédre, de a hófehér krumpli inkább hasonlított valami vattára a szánkban, mint az otthon megszokott finom rokonára. A hasunknak hasonló volt a véleménye róla.

-         Az angolok a pirítósukról híresek…most megtudtuk miért. A boltokban főleg előre szeletelt kenyerek kaphatóak (amik nem drágábbak a hagyományos kilós kenyérnél, mint Magyarországon). Az első két napban „nyersen” próbáltuk eszegetni őket, de annyira tömörek, hogy tömött kacsának éreztük magunkat utána. Kipróbáltuk pirítva is, és azóta tudjuk, hogy ez a fajta kenyér csak így jó.

-         A telefonszámokat nagy kihívás megjegyezni, a sajátunkat sem sikerült eddig, nemhogy másét. Ugyanis a telefonszámok többsége 10 jegyből áll.

-         Azt mindenki tudja és észben tartja, hogy Angliában a bal oldalon közlekednek az autók. De az egy másik kérdés, amikor valaki saját maga gyalogosként próbál ebben a rendszerben navigálni. Valahányszor át szeretnénk menni az úton, mindig meg kell állnunk és kigondolni, hogy merre kell nézni először…és általában mindig rossz irányba nézünk. Megjegyzés: A mozgólépcsőkön viszont szigorúan jobbra kell állni…

-         Az előzőhöz kapcsolódik a másik tézis, ami mindig igaznak bizonyult eddig: a metró mindig a másik irányból jön, mint ahonnan számítasz rá.

Utazási élmények

Május 5-én, szombaton 15:30-kor útnak indultunk busszal London felé. Azért választottuk a 27 órás utazást a 2 órás repülőúttal szemben, mert így az összes létező földi javunkat bepakolhattuk :) (értsd: fejenként 2-2 bőröndöt és 1-1 kézipoggyászt vihettünk). 

Néhány érdekesség az út során:

-         Szombat éjszaka, kb. éjfélkor, mikor már mindenki „kényelmesen” berendezkedett alváshoz és el is szundikált a buszon, a sofőr egyszer csak félreállt, felkapcsolta a villanyokat és bejelentette, hogy útlevél ellenőrzés miatt megállították a buszt. Mindez az autópályán történt, valahol Németországban. Felszállt két határőr és mindenkinek tüzetesen leellenőrizte a papírjait. A jelenet egy kicsit hasonlított a mexikói-amerikai határon átsettenkedő csempész-busz lekapcsolásához :)

-         Belgium: Belgiumban két helyen álltunk meg rövidebb időre: Gentben és Brüsszelben. Ami szembetűnő volt, hogy a belgák milyen biciklis nép: csak ebben a két városban, parkoló méretű biciklitároló helyeket láttunk, amik tömve voltak kerékpárral.

-         Eurotunnel, vagyis Csalagút: Mindkettőnknek ez volt az első alkalom, hogy a csatornán keresztül utaztunk. A francia oldalon tüzetes határellenőrzésen estünk át (bőrönd és útlevélvizsgálat francia, majd angol részről), ezután mintha pénztárhoz sorakoztunk volna fel a busszal, sávokban várakoztunk, hogy ’felszállhassunk’ a vonatra. A vonat valójában egy nagy, hideg fémdoboz volt, lyukas belsővel, ablakok nélkül. Maga az utazás érdekes élmény volt: egyáltalán nem éreztük se a 140 km/h-s sebességet, se azt, hogy síneken „döcögünk,” észrevétlenül suhant a vonat. 

                   

     35 perces utazás után az angol oldalon, Folkestone-nál a Fehér Ló fogadott minket (vagyis a zöld hegyoldalban fehér kövekből kirakott 90 méter széles ló képe, melyet 2002-ben kézzel készítettek a helybeliek). (bocsánat az oszlopokért, ez lett a legjobb kép:) )

Vasárnap este 6 órakor megérkeztünk Victoria Station-re, London belvárosában. Habár vasárnap este volt, olyan tömegek jöttek-mentek a városban és a metrómegállókban, mintha hétköznapi csúcs lett volna. Nekünk négy óriási bőröndünk, két hátizsákunk és egy laptop táskánk volt, amivel ön-és közveszélyesnek számítottunk az emberek áradatában. Ezért 20 métert haladtunk egyszerre előre, és minden megálláskor pontosan meg kellett terveznünk az útvonalat, mert bár így megrakodva nagyok voltunk, ismerjük a mondást a sok lúd és a disznó esetéről. :) 

De 5 perc sem telt bele, mire egy angol srác, látva helyzetünket, ott termett és felkapta Móni bőröndjeit és elvitte egészen a metró peronjáig attól függetlenül, hogy ő maga merre akart utazni, aztán szívélyesen elbúcsúzott tőlünk és ment a maga dolga után.